1. rész

 Az élet nem mindig fenékig tejfel, de el kell tudni fogadni a nehezebb időszakokat, hogy elérkezhessen a jó hozzánk is. - Charlotte

 Ébresztőm hangos csörömpöléssel ébreszt. Lecsapom magamról a takarót, s felülök. A szemeim megdörzsölöm, mivel épp az ablakkal szemben ülök, s délután öt órához híven már régóta hétágra süt a nap, a retinám égeti. Az ébresztőórához nyúlok és kikapcsolom. A fürdőbe megyek és beállok a tükör elé. A szőke hajam nagy hullámokban hullik vállamra, a szemeim alatt hatalmas kékes, feketés karikák futnak, s a bőröm sápadt. Minden reggel ugyan az az arc néz vissza rám. Fáradt vagyok.

Beállok a zuhany alá, s egyből érzem a hatását a forró vízcseppeknek. Teljesen felfrissülök, ahogy a forró víz ütközik a bőrömmel. Tusfürdőmet szétkenem a testem minden pontján, s miután lemosom, kipattanok a kabinból. A törülközőmért nyúlok és szárazra dörzsölöm bőröm. Becsavarom magam a puha törülközőbe és a tükör elé állok újból. Észreveszem, a hajam elfelejtettem felkötni tusolás előtt, így a vége csurom víz. Sóhajtok egyet, de beletörődök. Egy nagy csattal felfogom loboncom a fejem tetejére, s neki állok a reggeli rutinjaimnak. Fogmosás, smink és haj.

 Fogkrémem már igen csak fogyóban van, így előveszek egy cetlit a szekrényből és felfirkantom rá. A cetlit a szekrényre ragasztom és folytatom a fogmosásom. Ezután csak egy kis halvány sminket viszek fel, ami igazából egy vékony tusvonalból és rózsaszínes szájfényből áll. Fölösleges túlzásba esnem, az emberek nem rám, hanem a zenémre kíváncsiak. Hajam leengedem és kifésülöm. Nem szoktam semmit csinálni vele, csak hagyom, had omoljon természetesen a vállamra. Belemosolygok a tükörbe és boldogan konstatálom, hogy a karikák eltűntek a szemeim alól, s már nincs beesve az arcom se.

 Kimegyek a fürdőből, az utam egyből a szekrényhez vezet. Kiveszek egy türkizkék spagetti pántos felsőt, egy farmer rövidnadrágot és egy kötött, krémszínű kardigánt. A fiókomból még kikapok egy fehérnemű szettet és felveszem őket. A tükör előtt állok és tetszik, amit látok. Sokan azt hinnék rám, hogy önbizalom hiányos vagyok az életem miatt, de nem. Kifejezetten nem. Meg vagyok elégedve a külsőmmel, a belsőmmel és az életemmel is. Anyának jobb ott, ott nem szenved legalább és ennek én nagyon örülök. Nincs okom panaszra, mert bár jó lett volna, ha velem van, de nem lehetek önző.

 Kiegészítőként csak egy barna, bőr szíjas órát kapok magamra, s egyből rápillantok. Öt óra húsz perc van.  A buszon tíz perc múlva indul, így felkapom a gitárom a hátamra, majd a szandálom is és kimegyek a házból. Bekulcsolom az ajtót, s lesétálok a földszintre. A postaládát kinyitom és a kivett levelekkel indulok neki utamra.

 Nincs messze tőlem a buszmegálló szerencsére, így mikor odaérek, még mindig van öt percem. Leülök a padra, s kiveszem a gitártokomból a bérletem, s várok.

 A busz megérkezik, én pedig elsőként szállok fel. Furcsa tudom, de végül is, akik busszal járnak Londonba dolgozni, azok reggel indulnak, s ilyenkor jönnek haza, viszont én egy bárban dolgozok, ahol este kell toppon lennem. Nekem tetszik ez az élet, néha fárasztó, de már el sem tudnám képzelni e nélkül a napjaim.

 Középen foglalok helyet, s előveszem a leveleket. Az egyiken megakad a szemem.

 Michael Margon 

Ennyi áll a feladónál, se cím se semmi. Az apám 20 éven nem keresett erre most kapok egy levelet tőle. Gyorsan tépem fel, s kezdem olvasni.

 Drága Kislányom!

 El se tudod képzelni mennyire sajnálom, hogy ez idáig nem kerestelek. Nem is tudom, mit mondhatnék. Sajnálom, de nagyon. Nem tudom visszapörgetni az időt, pedig ha tehetném, megtenném. Megtenném, s visszamennék, hogy ott legyek melletted, mikor megteszed az első lépéseid, amikor kimondod az első szavaid, de nem tehetem. Sajnálom, Kincsem.

 Mikor édesanyád meghalt meg akartalak keresni, de nem tudtam hogyan reagálnál, ha megtudnád, nem Tom az apád. Nem akartam rád ijeszteni. De most, hogy tudom biztos kezekből, hogy tudtad végig, sajnálom, ezt is. 

Kincsem, tudd, hogy nagyon szeretlek. Most nem tudunk találkozni, mivel börtönbe csuktak. Szívem szerint mondanám, hogy segítsd ki édesapád és fizesd ki az óvadékom, de nem teszem, mert nem érdemlem meg. Én se tettem semmit se az érdekedben, viszont Kincsem azt megígérem, hogy egy év múlva, mikor kiszabadulok, megkereslek és melletted fogok állni. Tudom jó, hogy nem kárpótolhatom azokat az elfecsérelt éveket, de meg szeretnélek ismerni. Képek alapján gyönyörű nő lett belőled. Tiszta anyád vagy! 

 Ezernyi csók, édesapád.

 Könnyeim patakokban folynak a szemeimből, de csuklómmal letörlöm őket gyorsan. A tudat, hogy mégis érdeklem az apámat, csodálatos érzés. Istenem! Ha lenne egy kis plusz pénzem, egyből kifizetném az óvadékot, de nem tehetem meg, így is nagyon szűkösen jövök ki a fizetésemből.

 A levelet óvatosan visszacsúsztatom a borítékba, majd belerakom a gitártokba a kották mellé.

Prológus

Nem kertelek, a dolgok közepébe vágok. Katy Margon vagyok, húsz éves, egy kis bárban dolgozok, mint énekes. Igen... Ezzel a névvel sose fognak ismerni az emberek. Amikor a bárban kezdtem el dolgozni, ki kellett találjak egy álnevet. Charlotte lettem. Ha ott valaki megkérdi a nevem, csak ennyit fognak tudni. Senki se ismer. 

Édesanyám tíz éves koromban halt meg, apám meg annyira összetört, hogy öngyilkos lett. Szép kis élet mi? Senkit se érdekelt, mi lesz a sorsom. Árvaházban nőttem fel, s bár nem volt olyan rossz ott az életem, mint amit gondoltam, hogy lesz, mégis ott volt bennem az az üresség, amit mai napig édesanyám halála okozott. Apám is megérintett volna, ha nem tudtam volna már ezer éve, hogy nem ő az igazi apám. Tudom- tudom. Akkor miért mondom, hogy 'apa'?! Egyszerű. Ő költött rám, ő tartott el, és a legfontosabb, ő volt az, aki annyira szerette édesanyám, hogy a halálba is követte őt. Ez nekem több jelentett mindennél, mivel így tudtam, hogy ő vigyázni fog rá odafent. Amikor az árvaházban éltem, a nevelők mindig ajánlották, hogy keressük meg az apám, de én nem éreztem magamban annyi erőt, inkább elfutottam a hobbiszobába, s egy gitárral a kezemben elbújtam a sarokba. Pengettem a hangszert, s egy szövegbe bújtatva elmondtam az érzéseim. Nem voltak barátaim, nem kellettek. Sose beszéltem senkivel se, ha nem volt nagyon muszáj. Az egyik nevelő, Linda, aki még csupán húszon éves lehetett, beszélgetett velem a legtöbbet, de még ő se tudott semmit rólam. Annyit tudott, hogy este, mikor rémálmomból ordítva ébredtem, a gitáromat kellett behozni, s a kottás füzetem. Számomra már csak a zene élt. Sose akartam a zenével foglalkozni komolyabban, azt szerettem a zenében, hogy titokban tartja a titkaim, s nem árul el. Ami előtt anyu meghalt, volt egy nagyon jó barátnőm, de amikor elmondtam neki, hogy ne sajnáljon már annyira feltűnően, mivel mindenkinek elmondta a tragédiát, s én végig hallgattam. Ebbe roppantam majdhogynem össze. Nap, mint nap azt kellett hallgatnom, hogy 'Katy, annyira sajnálom, amit történt! Fogadd őszinte részvétem!' , s szánakozó fejeket vágtak. Utáltam ezt. Magamba zártam az összes érzésem inkább és elvonultam a kis világomba. 

 Visszatérve a jelenhez, jelenleg - mint már említettem - egy kis bárban dolgozok, ahol viszonylag nem fizetnek rosszul. Bár kissé szűkösen élek meg, én elégedett vagyok. Elégedett vagyok, hisz élek, s ezért hálát kell adnom az Istennek. Anyám egy súlyos rákban halt meg, ahogy nagymamám is. Mind nagyon fiatalak voltak, amikor már felbukkant bennük. Annyi idősek voltak, mint most én, csak én nem vagyok beteg. Minden hónapban elmegyek az orvoshoz és teljes vizsgálaton esek át. A doktorok bíztató jeleket mutatnak afelé, hogy én nem valószínű, hogy elkapom, s ezért hálás vagyok. Tudom, hogy édesanyám onnan fentről vigyáz rám, s azért nem vagyok beteg. Nem leszek soha az! - határoztam el pár éve az első kivizsgálás után.

 Egy kis albérletben élek London mellett Camberley-ben. London túl drága ahhoz, hogy ott vegyek ki egy lakást. A fizetésem fellépésenként 52 font, plusz a borra való, s a havi 2000 font bérleti díjat nem tudnám ebből ott összehozni. Igaz, így be kell mindig buszoznom Londonig, de megoldom. A bérlettel együtt is olcsóbban jön ki.

 Hogy mit hoz a holnap sose lehet tudni, senki sem tudja. Ki kell várnunk a mi időnket, s türelmesen várni a jövőnket.