Prológus

Nem kertelek, a dolgok közepébe vágok. Katy Margon vagyok, húsz éves, egy kis bárban dolgozok, mint énekes. Igen... Ezzel a névvel sose fognak ismerni az emberek. Amikor a bárban kezdtem el dolgozni, ki kellett találjak egy álnevet. Charlotte lettem. Ha ott valaki megkérdi a nevem, csak ennyit fognak tudni. Senki se ismer. 

Édesanyám tíz éves koromban halt meg, apám meg annyira összetört, hogy öngyilkos lett. Szép kis élet mi? Senkit se érdekelt, mi lesz a sorsom. Árvaházban nőttem fel, s bár nem volt olyan rossz ott az életem, mint amit gondoltam, hogy lesz, mégis ott volt bennem az az üresség, amit mai napig édesanyám halála okozott. Apám is megérintett volna, ha nem tudtam volna már ezer éve, hogy nem ő az igazi apám. Tudom- tudom. Akkor miért mondom, hogy 'apa'?! Egyszerű. Ő költött rám, ő tartott el, és a legfontosabb, ő volt az, aki annyira szerette édesanyám, hogy a halálba is követte őt. Ez nekem több jelentett mindennél, mivel így tudtam, hogy ő vigyázni fog rá odafent. Amikor az árvaházban éltem, a nevelők mindig ajánlották, hogy keressük meg az apám, de én nem éreztem magamban annyi erőt, inkább elfutottam a hobbiszobába, s egy gitárral a kezemben elbújtam a sarokba. Pengettem a hangszert, s egy szövegbe bújtatva elmondtam az érzéseim. Nem voltak barátaim, nem kellettek. Sose beszéltem senkivel se, ha nem volt nagyon muszáj. Az egyik nevelő, Linda, aki még csupán húszon éves lehetett, beszélgetett velem a legtöbbet, de még ő se tudott semmit rólam. Annyit tudott, hogy este, mikor rémálmomból ordítva ébredtem, a gitáromat kellett behozni, s a kottás füzetem. Számomra már csak a zene élt. Sose akartam a zenével foglalkozni komolyabban, azt szerettem a zenében, hogy titokban tartja a titkaim, s nem árul el. Ami előtt anyu meghalt, volt egy nagyon jó barátnőm, de amikor elmondtam neki, hogy ne sajnáljon már annyira feltűnően, mivel mindenkinek elmondta a tragédiát, s én végig hallgattam. Ebbe roppantam majdhogynem össze. Nap, mint nap azt kellett hallgatnom, hogy 'Katy, annyira sajnálom, amit történt! Fogadd őszinte részvétem!' , s szánakozó fejeket vágtak. Utáltam ezt. Magamba zártam az összes érzésem inkább és elvonultam a kis világomba. 

 Visszatérve a jelenhez, jelenleg - mint már említettem - egy kis bárban dolgozok, ahol viszonylag nem fizetnek rosszul. Bár kissé szűkösen élek meg, én elégedett vagyok. Elégedett vagyok, hisz élek, s ezért hálát kell adnom az Istennek. Anyám egy súlyos rákban halt meg, ahogy nagymamám is. Mind nagyon fiatalak voltak, amikor már felbukkant bennük. Annyi idősek voltak, mint most én, csak én nem vagyok beteg. Minden hónapban elmegyek az orvoshoz és teljes vizsgálaton esek át. A doktorok bíztató jeleket mutatnak afelé, hogy én nem valószínű, hogy elkapom, s ezért hálás vagyok. Tudom, hogy édesanyám onnan fentről vigyáz rám, s azért nem vagyok beteg. Nem leszek soha az! - határoztam el pár éve az első kivizsgálás után.

 Egy kis albérletben élek London mellett Camberley-ben. London túl drága ahhoz, hogy ott vegyek ki egy lakást. A fizetésem fellépésenként 52 font, plusz a borra való, s a havi 2000 font bérleti díjat nem tudnám ebből ott összehozni. Igaz, így be kell mindig buszoznom Londonig, de megoldom. A bérlettel együtt is olcsóbban jön ki.

 Hogy mit hoz a holnap sose lehet tudni, senki sem tudja. Ki kell várnunk a mi időnket, s türelmesen várni a jövőnket.